Mikor a Budapesttől 11 000 (tizenegy ezer) kilométerre lévő Balin, a légitársaság küld egy email-t, hogy a járatunkat törölték, de ne aggódjunk, mert pár hét múlva visszautalják a repülőjegy teljes árát, akkor azért az ember hajlamos elkezdeni egy kicsit aggódni.

Mi is így tettünk, mivel nem hangzott olyan biztatóan egy harmadik világbeli országban ragadni egy világjárvány idején, még ha ott készítik a világ legjobb kávéját is.

Így hát újfent Denpasar felé fordítottuk a vitorlánkat, mivel ott volt a nemzetközi reptér, és a légitársaságok ügyfélszolgálata. 

Március 19. Reptér felé néző vitorlákkal

Ekkor már mindenki azt tárgyalta, hogy hogyan megy haza, a hostelekben, hotelekben nem kellett előre foglalni, mindenhol volt hely (és kézfertőtlenítő) és a strandokon már korona áron "I give you a 'Corona price'!" árulták az üdítőket, a sört. Végre tisztességesen lehetett alkudni... 

Miután visszaértünk Denpasarba, csak néztünk, hogy itt mivan... Látványosan kisebb forgalom az utakon, minden turista azt latolgatja, hogy hogyan tud hazajutni, minden második járatot törölnek, nemzeti sport lett a kézfertőtlenítés.

Kimentünk a reptérre megkérdezni, hogy ugyan árulják már el, hogy miért törölték a jegyünket Szingapúr és Európa között?! A légitársaság reptéri alkalmazottai nagyon gyengén beszéltek angolul, ezért nem igazán sikerült választ kapnunk, csak azzal vigasztaltak, hogy a Scoot egyetlen repülője sem repül már. Ausztráliába, Új-Zélandra nem lehet már belépni, és sok turistának már a második járatát törlik hazafelé...

Itt volt az ideje a válságtanácskozásnak.

Menjünk vagy maradjunk, és megvárjuk azt a pár hetet egy trópusi paradicsomban, amíg ez a "vírus dolog" lecseng. Ekkor már a helyiek közül is kérdezgették, hogy megyünk-e haza, nem vagyunk-e betegek, s mindenki a légitársaságok honlapjait frissítette. Egyedül az itt élő és otthonra dolgozó oroszok, ukránok nem paráztak.

Mi ekkor már igen, így a hazaút mellett döntöttünk.

Vettünk új repjegyeket az Emirates-től, ekkor már nem kockáztattunk a fapadosokkal, Tomi pedig átrakatta a jegyét az Air-France-nál március 21-ére.

A helyiek természetesen nappal kávéznak, este zenélnek, énekelnek, söröznek, valamint rengeteget dohányoznak és alapvetően egy csöppet sem aggódnak. Bár itt eddig se az a rohanós életstílus volt a jellemző.

De biztos, ami biztos alapon esténként a hostelben arakh-kal kínálták a vendégeket, ami a helyi rizsbor és ez megöli a koronát (!), és illegális otthon elkészíteni, amit miután megkóstoltuk, meg is értettünk, hiszen borzalmas íze volt.

 Március 20. Magyarországon már elfogyott a boltokból a száraz tészta és az élesztő...

Még volt egy napunk a hazaút előtt, így szétnéztünk Denpasar déli részén, ahová messziről nézve egy óriási űrhajó szállt le.

Sajnos a valóság nem volt ennyire érdekes, mert egy hatalmas, 122 méter magas istenség szobor volt csak a tájból kiemelkedő "űrhajó". Ekkor már minden boltba csak bolt előtti kézfertőtlenítés után lehetett bemenni, mindenhol a kézmosás fontosságára hívták fel a figyelmet és elkezdtek bezárogatni az éttermek. 

Fertőtlenítsd a kezed!

Ezután nekiláttunk összepakolni a cuccainkat, beszerezni pár ajándékot az otthoniaknak, megkóstolni a még kihagyott trópusi gyümölcsöket.

A trópusok megunhatatlan ajándékai

Másnap reggel a bérelt robogónkkal kimentünk Tomival a reptérre jóval a gép indulása előtt.

Március 21. Irány a reptér, hátamon Tomi három hétre pakolt táskájával

 A reptéren volt: fejetlenség, járattörlés, hőmérőzés, maszkozás meg minden, ami ezekben a napokban jellemezte a világot.

Szerencsére Tomi járatát nem törölték, ezért elbúcsúztunk, majd a beszállókártyáját előkészítve elindult a beszállókapuk felé. 

Kártya leolvas, pirosan világít és zárva marad a kapu. Még egyszer leolvas, ugyanez az eredmény. Képernyőt megfordít, ránagyít a QR kódra, biztos csak az a baj... A kapu nem nyílik.

Irány az ügyfélszolgálat!

Ott három ázsiai kiscsaj ül, akik gyenge angollal próbálják magyarázni a helyzetet az ausztrál, francia, stb. utasoknak. Olyasmit magyaráznak, hogy a repülő időben fog indulni, de Tomi Szingapúr miatt nem lehet rajta. Aztán jött egy angolul jól beszélő ügyfélszolgálatos és elmondta, hogy Szingapúr a reptérre sem engedi be azokat az utasokat, akik az elmúlt 14 napban voltak Olaszországban, Németországban, vagy Franciaországban. Tomi pedig párizsi átszállással érkezett, ezért maradt zárva a kapu. 

Irány az Air France ügyfélszolgálata. Ott már 20-30 ember áll sorban és lehangoltan várakoznak a két óra múlva nyitó irodára. Senki nem tudta, hogy fog hazamenni, és az összes nagyobb légitársaság irodája előtt hasonló sorok voltak.

Közben elkezdtük átnézni milyen opciói vannak Tominak a hazajutásra: másnapi indulással volt repülőjegy az eredeti ár kétszereséért, de aznapi repülőre is tudott volna jegyet venni, csekély 1,2 millió forintért. 

Már ha nincs minden reptéren ugyanaz, mint Szingapúrban. Ezért felhívtuk a dohai, moszkvai és a tokió-i repteret, hogy beengedik-e Tomit. 

Szerintem sikerült mindenhol meglepni a telefonos operátort a kérdéssel: "-Haló itt vagyok Indonéziában és Párizson keresztül jöttem ide, beléphetek a moszkvai, tokiói repterükre?"

Majd bejutottunk az Air France ügyfélszolgálatára és sikerült átrakatni Tomi jegyét 30-ára. Hogy fog-e akkor járni repülő, arra a kérdésre a reptéri alkalmazott csak széttárta a kezét.

Irány vissza a hostel, válságtanácskozás 2.0.

A következő pár hónapot nem akarta Tomi szörfözéssel Balin tölteni s elveszíteni a munkáját, így vett egy jegyet másnapra Jakartán és Dohán keresztül. Mi pedig szintén másnap, március 22-én indultunk Szingapúron és Dubai-on keresztül Magyarországra.

Így másnap irány megint a reptér!

Március 22. Itt pár napja még hosszú kocsisorok között cikázott millió robogós.

Megérkezve Szingapúrba hőkamerákkal ellenőriztek mindenkit, gyakorolhattuk hogyan működik a szociális távolságtartás, és elcsodálkozhattunk a talpig védőfelszerelésbe öltözött kínaiak látványán. 

Kínaiak a reptéren. Így nem csoda, hogy sikerült megállítaniuk a vírus terjedését.

Szingapúrban kiderült, hogy a távozásunk után 24 órával teljesen lezárják a szingapúri repteret, és igen szerencsések voltunk, hogy a mi járatunkat most nem törölték.

Ezután már csak Dubai-ban kellett átszállni, ahol megfigyelhettük, hogy mindenki könyökig szappanozza a kezét, majd percekig súrolja.

A Dubai-Budapesti járaton főleg magyarok voltak (plusz pár német fiatal), akik azt mondták, hogy ha valahol ott kell ragadni, inkább Budapesten ragadjanak, mint az Emirátusban. A magyarok közül voltak jópáran, akik Dél-Amerikából tartottak hazafelé, egy kisebb kitérővel, s azért erre, mert másfelé már vagy nem jártak a repülők, vagy nem volt rájuk jegy.

Ezután már teljesen nyugisan érkeztünk meg Budapestre, ahová fél órával utánunk Tomi is befutott, és már csak egy március végi havazással, egy világjárvánnyal, majd később albérlet- és munkakereséssel kellet megküzdenünk. De szerencsére apukám és öcsém kijött elénk, és éppen volt náluk egy kis házi szilvapálinka, így jókedvűen indultunk Miskolcra, két hét karanténba.

 Március 23. Budapest